A szép dolgok mindig egy picit elszomorítanak.
Elszomorítanak, mert mulandóak. Hiszem a tökéletesség igazán nem is létezik. Esetleg bennünk, egy adott pillanatban egy aktuális szituációban, egy lelki állapotban, néha csak egy érzés erejéig. Nem tovább.
De pont ettől válik igazán értékessé, még ha ez közhelyesen is hangzik, de mélyen mind tudjuk, hogy igaz.
A tündöklésre, ragyogásra, elismerésre vágyunk mind legbelül, csak még nem feltétlen ismertük be magunknak, vagy csak keveseknek tudunk, vagy vagyunk nyitottak ragyogni, csak ritkán érezzük, hogy megtehetjük.
Mint az arany, melyet ritkasága, nemessége és szépsége teszi értékessé, illetve ezzel a drága anyaggal való mesteri munka, amelyet megannyi idő és fáradhatatlan gyakorlás elsajátítani.
Csak így adhatunk hozzá további értéket, hogy még fényesebben tündököljön.
Ez a törekvés visz előre.
Aranyat találni és olyan tisztelettel, alázattal és szakértelemmel dolgozni, alkotni vele, hogy egy még magasabb értéket teremtsünk, kezünk munkája által és dolgunk végeztével megálljunk egy percre és ha csak egy szempillantás erejéig azt érezhessük, hogy valami tökéleteset alkottunk.
Aztán új kihívásokat keresve lépjünk tovább, hogy ezt a tiszavirág életű érzést újra és újra megélhessük.
Ez a hitvallás amely mozgásban tart, amely hiszem hogy értéket adhat. Ezt jelenti számomra az aranyláz.
Lublóváry Balázs