Először is szeretném megköszönni, hogy vállalkoztál erre az interjúra. A Tánc világnapja nem is adhatott volna jobb apropót erre, hisz neved hallatán a tánc, koreográfia, oktatás ugrik be és persze az izgalmas, tökéletesen megkomponált fotók. Persze olvasóink közül nem mindenki forog a balett és a tánc világában, így először nekik szeretnélek bemutatni.
Kérlek meséld el, hogy indult pályád és mi sodort, irányított a tánc felé, milyen szakmai sikerek és esetleg nehézségek vittek előre!
A családom előző két generációjára visszatekintve látom, hogy a művészet átszőtte elődeim mindennapjait. Apai nagyapám moldvai csángó prímás volt, szüleim mindketten hivatásos néptáncosként járták be a világot, édesapám emellett ékszerész mesterként dolgozott, amíg 38 évesen el nem távozott közülünk.
4 éves koromtól szertornáztam, úgy éreztem ez lesz a világom. Hiperaktív természetemnek jót tett a fegyelmezett rendszer, és a torna hamar megtanít arra, hogy a precizitás a minőséghez vezető úton álló első kapu kulcsa. A második életre szóló lecke arról szólt, hogy ha nem tudok valamit, akkor azt addig kell gyakorolni, amíg meg nem tudom csinálni, aztán addig gyakorolni tovább, amíg már nem tudom elhibázni. A fegyelem és kitartás csodákra képes, a tehetség csak ezután jön a képbe. Kisebb szünetekkel 20 évig űztem ezt a fantasztikus és nehéz sportot, csapatommal hatszor hoztuk el az országos bajnoki címet. Aztán egy edzésen két csigolyámat eltörtem, így ért véget a sportolói pályafutásom.
Apám halála után kezdtem el rajzolni. A nonverbális kifejezésmódok, mint a rajzolás és a mozgás, mindig megnyugtattak, és berántottak egy csodálatos zónába, amit akkor még nem tudtam, hogy „flow”-nak hívnak. Ezt az érzést kerestem, és keresem azóta is mindenben, amibe belekezdek: szűnjön meg az idő, és váljak eggyé azzal, amit épp csinálok. Egyre komolyabban foglalkoztam a torna mellett festészettel, a gimnáziumban olyan művészeti tagozatra jártam, ahol az osztály egyik fele képzős, a másik fele zenész volt. Itt egy idő után természetes volt, hogy a két műfaj elkezdett keveredni: a rajzosok elkezdtek hangszereken tanulni, a zenészek festegettek. Csodálatos időszak volt, minden napunkat átjárta a kreativitás és a kísérletezés. Ekkor ismerkedtem meg a zongorával a gitárral, az ütős hangszerekkel. Festészet mellett fotózást is tanultunk, de ez még az analóg korszak volt, és a sok újdonság között ekkor még elveszett számomra a szorosabb kapcsolódás ehhez a területhez. Emellett a Pannónia Filmstúdióban elvégeztem egy képzést, melynek első szakmámat is köszönhetem: rajzfilmrajzoló-animátor lettem. Első sikertelen felvételim után (a Képzőművészeti Egyetemre) elvégeztem egy kétéves OKJ-s fazekas-keramikus képzést. Ezt a szakmámat kizárólag annak köszönhetem, hogy nem akartam bevonulni katonának (ekkor még minden évben be kellett mutatni egy nappali tagozatos tanulmányi viszonyt, különben irány a sereg).
Közben már megtalált a tánc, ami viszonylag későn érkezett, de mindent meg is változtatott. Az első kontaktunk még a társastánc, a salsa és a swing vonal volt, egy évvel később egy nemzetközi kurzuson találkoztam a moderntánccal, innen már nem volt kérdés, hogy mivel akarok foglalkozni.
Felvételt nyertem a Testnevelési Főiskolára, ahol a későbbi baleset miatt kénytelen voltam szakot váltani, és immár a Semmelweis Egyetemen humán kineziológusként beleástam magam az emberi testtel kapcsolatos tudományágakba - anatómia, élettan, biomechanika – részben azért, hogy tisztábban lássam a saját sérülésemből kivezető utat, részben pedig azért, hogy a tánctréningjeim eggyel hatékonyabbak, hatásosabbak legyenek. A sérülést követően kezdtem komolyabban foglalkozni a balettel, elsősorban hogy újraépítsem a hátizomzatomat. Megdöbbentő volt érezni, hogy a balett fizikailag milyen kőkemény művészeti ág. Ekkor már színházakban dolgoztam, mint táncos-énekes, később koreografálni is elkezdtem. Diploma előtt döntenem kellett, mi leszek a következő években: terapeuta, vagy táncos. Az utolsó egyetemi félévemet hagytam ott, hogy leszerződjek egy hivatásos táncegyütteshez. Diplomát végül csak évekkel később szereztem, de ezúttal már a Táncművészeti Egyetemen, ahol idén már tizedik éve tanítok is.
Itthon a Táncművészeti Egyetem tanáraként, koreográfusként is dolgozol, de a hazai sikerek mellett külföldi megbízásokkal, elismerésekkel is büszkélkedhetsz. Ezek hogyan hatottak a munkádra?
Imádok világot látni, új helyeket, új nyelveket és új embereket megismerni. Hiszem, hogy az utazás; művelődés. Minél messzebbre utazunk, annál közelebb kerülünk saját magunkhoz is, és minél több helyen járunk, annál összetettebb képünk lesz arról, hogy milyen tág fogalom a „normális”. Hivatásos táncosként bejártam Európát, tornaedzőként és koreográfusként 5 évadot töltöttem az Egyesült Államokban, az utóbbi években Dubaiban és Kínában tartottam kurzusokat. Ahol tudtam, a táncos vonalat összekötöttem a fotós vonallal, és a helyi erőket megmozgatva készítettünk pár izgalmas képet is. Ahol dolgozom, ott szeretem a hatékony kommunikációt, így az utazások előtt és közben a helyi nyelvet igyekszem megismerni. Beszélek angolul, olaszul, franciául, nem halnék éhen spanyol és portugál nyelvterületen, jelenleg épp kínaiul tanulok. Külföldi munkáim nyitottságra, rugalmasságra tanítottak, és az utazásoknak köszönhető, hogy azóta könnyebben alakítok ki fesztelen kapcsolatot idegenekkel, annak ellenére, hogy erősen introvertált vagyok.
Mikor érezted, hogy a fotózás, mint egy másik művészeti ág is szerepet kell kapjon az életedben?
Mikor komolyan belevetettem magam a táncos szakmába, tudtam, hogy ez egy erősen limitált időszak lesz az életemben. Eleve későn kezdtem, és a tornából hozott sérülések determinálták az ízületeim teherbírását. A színpad mellett mindig ott volt a tanítás és az alkotás, és valójában mindig is inkább pedagógusnak éreztem magam, mint technikás táncosnak. 2016-ban vettem újra fényképezőgépet a kezembe egyik kínai utam során, és ott történt valami kapcsolódás; mintha egy rég nem látott szerelemmel ismét jó lenne együtt lenni. Aztán eljött az a pont, amikor a testem azt mondta: szép volt, jó volt, de ennyi volt. Közben szerencsére a 10 év képzőművészet és a 20 év tánc valahogy megtalálta a közös metszéspontját a fotózásban. Azóta ahogy lassan sodródom távolabb a táncolástól, egyre nagyobb teret kap a vizuális kommunikáció, és képalkotás. 2018-ban a végzős osztályom vizsgakoncertjén egy róluk készült táncfotó sorozat kiállítása is megnyílt a MÜPA csarnokában, mely a „Mozgó célpontok” címet kapta. Úgy éreztem, ez egész jól visszaadja azt az érzést, mikor a keresőbe nézve vadászom a megfelelő századmásodpercre. Innen ered a „Moving Target Photo” név, melyet minden médiafelületen használok.
A fotóidat hosszasan fürkészem, élvezem, hiszen minden megtalálható bennük, ami számomra a művészi mozdulatokhoz kapcsolható. Te viszont szakmailag is tökéletesen tudod, mire kell figyelni. Hogyan jelenik meg ez a különbség a képeken?
Táncpedagógusként ki vagyok hegyezve arra, hogy mi nincs a helyén, mi csámpás, mi akadozik. Van egy mondás a táncosok között, hogy ami majdnem az, az nem az. A tökéletes élményhez minden apró részletnek a helyén kell lenni. Koreografálás közben is szem előtt tartjuk, hogy melyik mozdulat melyik oldalról előnyös, mit kap meg a közönség, és mi nem szerencsés ebből vagy abból a szögből.
Ennek a „látásnak” a hátránya, hogy nem tudok végigülni egy táncelőadást úgy, hogy belefeledkezek a cselekménybe, mert „javítóceruzával a szememben” jegyzetelek, hogy ki hol késett, csálé lett a sor, lóg a keze, hajlítva van a térde stb.. Fotózásnál viszont kifejezetten előnyös ez a nem túl szimpatikus látásmód, mert valós időben tudom javítani a táncos modellt. A táncszaknyelv ismerete a másik előny, mert egyből érti a kolléga, hogy mire gondolok. A harmadik előnyöm talán az, hogy a mozdulatok időzítése még ott van a saját izommemóriámban, így pontosan „érzem” hol lesz annak az ugrásnak a teteje, annak a rúgásnak a vége. Presztízs kérdést csinálok abból, hogy sosem lövök sorozatban. Egy mozdulat-egy kattintás.
A táncfotózásban minden eddigi tapasztalatodat maximálisan kihasználva tudsz alkotni.
A mozgásművészet megörökítése komplex látásmódot igényel. Milyen feladatokat jelent számodra egy színpadi fotózás és mi tud legjobban inspirálni, hogy az összetett hatást elérd?
Színpadi fotózásnál bizonyos tekintetben könnyebb, más tekintetben nehezebb dolga van a fotósnak. A háttér adott, a fények adottak, a mozdulatok kötöttek, tehát a legtöbb döntést már meghozták helyettem. Csupán arra kell figyelnem, hogy a beállításaim, a helyzetem és az időzítésem legyen jó, ehhez viszont együtt kell lélegezni a darabbal, a táncosokkal, de még a világosítóval is. Személy szerint jobban szeretem az olyan szituációkat, ahol több kontroll van a kezemben, és dönthetek a fények-árnyékok minőségéről, irányáról, színéről és a kamera pozíciójáról is. Számomra azok a munkák adják a legnagyobb örömöt, ahol egy koreográfus elképzelését képpé tudom formálni az ő elképzeléseivel és a saját vizuális kreativitásommal. Táncelőadások plakátjai, fesztiválok témaspecifikus alakjai születtek így az előző években. Ha kikristályosodik a téma, akkor jön a kihívás, hogy technikailag ez hogyan oldható meg.
Műteremben is készítesz képeket. Itt mások az adottságok, mások a feladatok. Hogyan teremted meg a képi világodat ebben a szituációban?
Stúdióban bevett szokás, hogy azzal kezdjük a fotózást, hogy teljesen kizárjuk az ambient fényeket a kamerából, és készítünk egy teljesen fekete fotót. Imádom ezt a pillanatot, mert innentől az, és úgy lesz ezen a fekete képkockán, ahogy én döntök, a semmiből lehet felépíteni minden pixelt. Mivel előszeretettel keverem a képzőművészetet a fotózással, sokszor előre megtervezett képpel a fejemben -és a papíron- állok neki fotózni, úgy, hogy az erős utómunka-manipuláció is bele van kalkulálva az adott beállításba. Ha komoly felkérésről van szó, mindig tervezek. Papíron és szóban sok-sok vázlat készül az ügyféllel egyeztetve, lépésről lépésre közelítve a megoldáshoz, így a fotózás napján már nemcsak a pózok, az atmoszféra, a ruhák és sminkek adottak, hanem hogy hány vaku milyen minőségben, milyen irányból mit csinál, hol derítünk, hol takarunk. Így készült például a Szegedi Kortárs Balett „Vágy” c. előadásának plakátja is. Ha felkészülve érkezünk, akkor a pánik helyett az improvizációnak teremtünk teret, és ez az extra játéktér adja majd azt a kis pluszt, amit nem lehet tervezni előre. De ha minden változó esetleges, akkor csak csapkodunk, és kisebb eséllyel lesz szerencsénk. Bruce Gilden, híres street fotós mondta:
“Szeretem a véletleneket a fotózásban, de csak akkor, ha együtt jár valamivel, ami nem véletlen. És ez alatt azt a tudatos szándékot értem, hogy felkészülten várunk. Aztán mikor a véletlen megtörténik, -ami általában tönkreteszi a képet- ez a felkészültség értékessé teszi a pillanatot. “
Sokoldalú alkotó művész vagy, aki bátran próbál ki minden újat. A portréfotózás mintha viszonylag újabb terület lenne a portfóliódban. Jelent ez kihívást a tánc fotózással szemben?
Emberközpontú fotósnak tartom magam, néha távolabbról, néha közelebbről igyekszem elcsípni valami izgalmasat. Míg egy mozdulat a technikától, vagy egy sajátos esztétikától, sodrástól lesz izgalmas, egy arc sokkal finomabb történeteket rejthet. Tavaly márciusban minden leállt. Bezártuk az iskolát, a színházi előadásokat törölték, a fotóstúdiók lehúzták a rolót, és workshopot sem lehetett tartani. Ekkor döbbentem rá, hogy minden általam szeretett és űzött tevékenység embercsoportokkal, vagy csoportok előtt zajlott. De a bezártság hozta közelebb a portréfotózást. Miután a nappalimat átalakítottam mini stúdióvá, a kis térben adta magát a dolog. Szeretem megtalálni azokat a Sean Tucker fotós által „természetes töréspontoknak” hívott pillanatokat, ahol a modell megfeledkezik a pózolásról és a kameráról, és átsejlik az igazi énje. Szeretem ezt a műfajt, folyamatosan tanulom, igyekszem elmélyedni benne.
Mindent összegezve és egybevetve melyik az a terület, ami mai napig a legtöbb örömöt és kreativitást tudja adni neked, egyáltalán szét lehet-e választani vagy ezek együttesen adják meg számodra a teljességet?
Szeretem tudni, hogy mi mitől működik, az alkotás melett a tanulás öröme az, ami megmozgat. Minden művészeti ág egy szisztematikus keretrendszerre épül. Aki színházban, vagy filmforgatáson dolgozik, az belát a kulisszák mögé. Ha egyszer felnyitjuk az ékszerdobozt, és meglátjuk a balerinát forgató fogaskerekeket, onnantól beavatottakká válunk. Szenvedélyesen keresem minden varázslatos dolog mögött ezt a rendszert, az összefüggéseket. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a kreativitás nem szül eredményt a technika ismerete nélkül, legyen szó akár festészetről, zenéről, táncról, vagy fotózásról. Ez utóbbi pedig még hangsúlyosabban technikai művészet, hiszen ismernünk kell a kamerát, a fény és a lencsék fizikáját, a világítástechnikát, a képszerkesztő szoftvereket, a sok kütyüről, és furcsa rövidítésekről már nem is beszélve. De ez az a háttértudás, ami a későbbiekben szabadságot ad, pont mint a jazz-ben: két zenész akkor tud gondtalanul „jammelni”, ha nagyon tisztában vannak az elmélettel, és a kezükben van sokezer óra gyakorlás. Számomra kimeríthetetlen örömforrás embereket fotózni, miközben folyamatosan kalkulálom a szögeket, fényeket, árnyékokat, pózokat. De ugyanígy feltölt, ha másokat bevezethetek a kulisszák mögé, és át tudom adni a felfedezés örömét.
Hol tartasz a kiteljesedésben?
Fotósként nem titkolt tervem volt, hogy a táncszakmában kiépített kapcsolati hálómat lefedjem, mint fotográfus is. 2020 elejére sikerült egy már rendszeresnek nevezhető munkakapcsolatot kialakítani a Magyar Táncművészeti Egyetemmel, a Táncművészet Magazinnal, a Nemzeti Táncszínházzal és az itthoni modern táncegyüttesek tengelyét képező 3 társulattal: a Győri Balett, a Pécsi Balett és a Szegedi Kortárs Balett számára is készítek képeket.
Előadóként, mikor éreztem, hogy az aktív, színpadon áttáncolt napjaim a végükhöz közelednek, elkezdtem tánc- és filmtörténeti, valamint táncművészettel kapcsolatos kulturális és tudományterületeket magába ölelő prezentációkat összeállítani, hogy ha már táncosként nem is, de mint mesélő még a közönség elé léphessek. Ezekből a prezentációkból született meg a „Táncoló Filmkockák”, és később a „Tánc és...” c. sorozat, melyek a Nemzeti Táncszínház programjaként 2011 óta teltházas estékkel futottak, egészen a tavalyi lezárásig.
3 évvel ezelőtt kezdtem el azon dolgozni, hogy a prezentációk készítésben és előadásban szerzett tapasztalatokat átemeljem a fotózás területére. Így készült el az a 3 részes elméleti „framework” anyag, mely a képalkotás különböző területeihez kínál egyfajta vázrendszert azoknak, akik szeretnék jobban átlátni a varázslat mögötti mechanizmusokat. A 3 rész címei: „Mitől jó egy kép? (vagy mitől nem)”, „Mitől jó egy kompozíció?” és „Mitől jó egy póz?” Mindhárom rész egyenként egy körülbelül 4 órás előadás anyaga. Ezek után készült egy kifejezetten táncos fotózáshoz segítséget nyújtó anyag, a legfrissebb fejezet pedig egy 85 oldalas prezentáció, mely a vakus fotózás rejtelmeibe vezeti be az érdeklődőt.
Ezzel a gazdag anyaggal igyekszem csoportos workshopokat tartani, amit ugye szintén elkaszált a pandémia, de az anyag nem vész el, és ahogy nyitunk, ismét tervezek kurzusokat.
Pedagógusként mindig örömmel élem meg, ha valamilyen átadott információ mozgásba hoz, vagy előre lendít valakit, helyre rak homályos dolgokat, fényt derít addig át nem látott összefüggésekre, vagy ha egy jó beszélgetés egyszerűen inspirál, motivál. A csoportos workshopok és rendezvények megszűnése indukálta egy egyéni személyes, illetve online oktatóprogram kialakítását. 2020 szeptemberében elindítottam a Photo Mentor Program nevű oldalamat, ahol személyre szabott szinten és tempóban tudunk konzultálni-gyakorolni a jelentkezőkkel. Ez nekem is nagyon hasznos, meggyőződésem, hogy aki tanít, az kétszer tanul.
A kiteljesedésre nem úgy tekintek, mint egy folyamat végére. Minden egyes jól sikerült kép megadja ezt az érzést; a kiteljesedés megtörténik mikor a gombot lenyomva az idő sodrásából kiemelünk egy pillanatnyi szépséget, amibe rohanás közben belekapaszkodhatunk egy kis boldogságért.
Nagyon köszönöm az interjút! További sikereket kívánok!