Ízig vérig fotós. Állandóan kamerával a kézben.
Ha véletlenül nem, akkor írsz a fotózásról, interjút készítesz, vagy a Záridő magazin szerkesztésével foglalkozol. Ez igazi szenvedély, ha jól érzékelem?
Valóban a mindennapjaimat áthatja a fotózás és azzal kapcsolatos témák. A magazin bár a fotózásról szól, de azért számomra ennél sokkal több. Egyrészt háttérmunkában is komoly energiákat emészt fel. Folyamatosan figyelni kell a pletykákat, a bejelentéseket. Gyakran időzök fotós csoportokban és figyelem a beszélgetéseket, amik adott esetben egy egy cikk megírására ösztönöznek. Így született meg a kétrészes “Etikett fotósoknak” című cikkem vagy a “Ne csurgasd a nyálad!”, legutóbb pedig “A klasszikus árnyék, ami mindent visz”. Ha van egy rendezvényünk, pályázatunk vagy tesztelünk az még több munkát jelent mert nem csak tartalmat kell készíteni hozzá, de gyakran komoly szervezéssel és koordinációval is jár.
Másrészt a befektetett munka mellett a magazin egy nagyszerű lehetőség arra, hogy szócsőként használjam. Természetesen nem vagyok hibátlan ember, ahogyan senki sem az. Mégis azt gondolom, hogy mindannyiunkban munkálkodik egy értékrend és ehhez társulnak olyan gondolatok, amiket érdemes megosztani másokkal. Fontos ezekről beszélni, de nem azért, mert ezek a gondolatok mindenek felett állnának. A fenéket állnak mindenek felett! Azért kell beszélni róluk, hogy legyen kommunikáció mert csak kommunikációval lehet változásokat elérni. Amikor ilyen indíttatásból írok cikket személyes gondolatokkal, azok mindig magas olvasottságot kapnak és komoly párbeszédek alakulnak ki a cikk alatt és látom, hogy komoly szakmai oldalak is rendszerint megosztják ezeket az írásaimat. A kialakult beszélgetések is érdekes módon igazodnak a cikk stílusához és bár mindig akad pár troll, de nincsenek marakodások, személyeskedések. Azt gondolom, látva a manapság oly gyakori embertelen stílust, ami a közösségi oldalakon pillanatok alatt képes kialakulni, nagy dolog, hogy minket elkerül a cikkeink alatt. Ezek nagyon jó visszacsatolások arra, hogy valóban igény van az olyan gondolatok megfogalmazására, amik értelmes kommunikációra ösztönzik az embereket. Az írás ezért éppen olyan fontos számomra, mint a képekkel való kommunikáció. A Záridő Magazin oldalán ez a kettő remekül megfér egymás mellett.
Honnan gyökerezik?
A fotózással egy nyári újságíró táborban fertőződtem meg. Eredetileg a húgomat kísértem el. Ő újságíró csoportba jelentkezett én meg apám Fed gépével fotósnak. Eleinte nagyon nehéz volt mert nem tudtam, hogy mit fotózzak. Kimentünk terepre gyakorolni, amíg mások pillanatok alatt ellőttek egy tekercs filmet, én sokszor nem kattintottam kettőt. Soha nem értettem, hogy csinálják más fotósok, hogy azonnal meglátják azt, amit érdemes lefotózni. Gyakran ezt kudarcként éltem meg. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy az én szemem másképpen működik. Nekem gyakran kell egy kis idő arra, hogy elmélyedjek. Azt hiszem, hogy nem csak a szemem működik így, de ilyen vagyok a teljes lényemben. Szeretek elmélkedni és a fantáziámat reptetni. Még nagyon a tizenéves korom elején jártam, amikor széthullott a családom. Szinte egyszerre lépet le apám és költözött külföldre anyám. A nagymamám nevelt fel minket, de a jelentős generációs szakadék miatt sokat voltam magamban és a gondolataimmal. A lelki sérülések javát egyedül próbáltam feldolgozni. Az érzéseimet bugyuta versekbe zártam. Szerettem álmodozni és közben a rímekkel játszadozni. Ilyenkor kiszakadtam a rideg valóságból. Akkoriban nem kaptam annyi zsebpénzt, hogy az fedezze a filmet és az előhívást, így az írás költségkímélőbb terápiának tűnt. Felnőtt koromra a digitális fotózás már lehetővé tette, hogy adott esetben komolyabb költségek nélkül kifotózzam magamból az érzéseimet. Az írás ennek ellenére nem tűnt el az életemből.
A fotózás több területén is kiemelkedő képeket alkotsz, hiszen a National Geographic oldalán megjelent képeken keresztül a sokszor megrázó és mélyen elgondolkodtató szociofotóig, a portrétól a tájképekig. Minden bizonnyal van kedvenc területed.
Érdekes, hogy ezen még igazán soha nem gondolkodtam. Egy időben a street és szocio volt a mindenem, aztán kezdett egyre jobban előtérbe kerülni a portrézás. Mostanában a portrék a kedvenc elfoglaltságom. A megannyi stílusirányzatból szeretnék kikotyvasztani valamit, ami csak az enyém. Lenne benne egy villanásnyi klasszikus, egy gondolat fine art, pár pixel m4/3, amihez keverek még valami kreatív dolgot. Még nem készült el a végleges receptúra, de szerencsémre mindig vannak segítőim. Például kapcsolatban vagyok a No.1 Barber Saloon láncolattal, ahol a srácok nem csak profi barber-ek, de remek modellek is és kifejezetten örülnek, ha bevonom őket a kísérleteimbe.
A "Világ", a Te világod nem a fényképezőgép keresőjében van, hanem nagyon mélyen, benned. Állandóan zakatol benned a kifejezni akarás?
Van, amikor könnyed témákhoz van kedvem, amiket nem kell megfejteni mert adják magukat. A legjobban viszont azt szeretem, ha a képeimen el kell gondolkodni és kutatni az üzenetet, amit elrejtettem beléjük. Ez egy fantasztikus játék. Tudtad, hogy amikor egy gyermek megismerkedik egy új játékkal, annak van egy folyamata? Ennek a folyamatnak az egyik állomása az, amikor a gyermek elkezdi vizsgálni, hogy az adott játékot az eredeti funkciójától eltérően milyen más egyéb módon lehetne még felhasználni. Így lesz például lézerpisztoly egy telefonkagylóból. Valami ilyesmi játék az is, amit én csinálok az elvontabb fotóim esetén. Különböző dolgokat rakosgatok a képeimre, amik lehetnek akár hétköznapi tárgyak is. Azok számára, akik nem szeretnek elrugaszkodni a valóságtól, ezek a dolgok megmaradnak a hétköznapi mivoltukban. A gyermek a rács mögött csak egy neveletlen gyermek marad, a sötét alak a védőháló mögött meg éppen csak ott várakozik.
Ugyanakkor minden érzékszerveddel nyitott vagy a körülötted történő események, váratlan helyzetek megörökítésére is. Hogy bírod energiával ezt az állandó készültséget? Hogyan töltődsz, mi számodra a kikapcsolódás?
Amikor megszületett a kislányom, egycsapásra megváltozott minden. Ami szabadidőm volt, azt onnantól a lányomnak szenteltem. Munka után egyenesen haza vezetett az utam és a munkahelyi meg baráti összejövetelekre is csak ritkán jutottam el. Évek teltek el, mire eltudtam menni Velican-Patrus Dóra egyik zseniális akt workshop-jára és egyhuzamban közel 8 órát csak a fotózással tölthettem. Nagyon ritka alkalom amikor több órát szánhatok fotózásra pusztán kedvtelésből. Általában csak perceim vannak. Amikor éppen tömegközlekedéssel utazok, a városban mászkálok és érdekes témát látok, akkor azt lefotózom és megyek tovább. Így készültek el a Téged néz, a Gondolatokba mélyedve vagy akár a Horizont című fotóim is.
Utóbbinál éppen az Olympus Mintaboltból jöttem el mert felszerelést vittem vissza. Az egyik kezemben a kis Olympus gépem volt a másikban a telefonom, amin éppen a munkatársammal vitattunk meg a magazinnal kapcsolatban kérdéseket. Elsétáltam az épület előtt és megláttam, hogy éppen jön ki a futár. Tetszett a kabátja meg az egész hangulata a helyszínnek, amit nagyban feldob a halszem perspektíva. Próbáltam félkézzel gyorsan egyenes vonalakat találni, amihez igazíthattam a kompozíciót, közben a kollégámmal még mindig a 2021-es témákat beszéltük át a telefonban. Ilyen helyzetekben nincs idő elmélkedni. Eleinte valóban kimerítő volt kutatni a témát és egyfajta készültségben várni a kínálkozó pillanatot. Mostanra eljutottam arra a pontra, amikor már nem keresem a témát csak engedem, hogy “besétáljon” a képbe. Ahhoz, hogy ezt elérjem nagy fokú őszinteségre van szükség önmagammal szemben. Tudnom kell jól felmérni, hogy milyen lelki állapotban vagyok. Ha éppen életem legnagyobb boldogsága közepette megyek ki az utcára a keserűséget fotózni, nagy eséllyel sikertelen lesz a túrám. A fotózás elmélyülés része lényegében már megtörténik előre és amikor elindulok a képekért, akkor már csak azok kerülnek a kártyámra, amik átjutnak az érzelmi rostámon. Mivel ez egy belső felszabadulással társul, így engem ezek teljesen kikapcsolnak és feltöltenek. Amolyan lelki wellness számomra.
A másik, ami feltölt mostanában az a tájképek és a macro fotók. Családi séták során megint csak nincs lehetőség órákat szöszölni egy képpel, de azért ilyenkor a feleségem rendszerint megtudja oldani, hogy lefoglalja a lányunkat, így szabadabban fotózhatok.
Úgy tudom, őszre tervezed, hogy önálló kiállításon is bemutatkozol. Hogyan készülsz erre? Egy koncepció mentén építed a sorozatot, vagy átfogó jelleggel szeretnél bemutatkozni?
Tulajdonképpen az utóbbi években ez rendszeresen előjön, tavaly tavasszal már majdnem megvalósult. Mivel sokféle témát érintek, így egészen biztosan egy átfogó kiállítás lesz. Mindenképpen szeretném valamilyen módon az írást is belecsempészni, ez jelenti a legnagyobb kihívást. Elegáns és minimalista módon szeretném megoldani és ezalatt nem csak a vizuális megjelenésre gondolok, hanem a kiegyensúlyozott tartalmi részére is. Vannak szövegeim fotók nélkül és fotóim szöveg nélkül. Szépen lassan mindegyik megtalálja a párját. Bízom benne, hogy idén őszre ez megtörténik és bemutathatom a közönségnek is.
Kíváncsian várom a kiállítást, mint ahogy az új fotóidat is. Remélem ezzel a kis beszélgetéssel kedvet kapnak az olvasók is, hogy kövessék munkásságod.
Sok sikert kívánok!