Ez életem kevés hibáinak egyike. Hétköznapi logikával nem megfejthető vonzalom köt a fekete kontinenshez. Gyerekként az összes afrikai témájú könyvet kiolvastam a historikus áttekintésektől a gazdasági elemzéseken át a vadásztörténetekig, ami csak közelembe került. Első félénk kiruccanásaim Afrika északi országaiba vittek. Marokkó, Tunézia, Egyiptom megtanított arra, hogy az emberek bár különböző kultúrákba rendeződnek, másféle ruhákban, eltérő szokások között élnek, a fontosabb dolgokról, a jóról és rosszról ugyanazt gondolják. Ennek tudatában már nem esett nehezemre idegen népek között lófrálni, szót érteni velük, mélyen a szemükbe nézni és elviselni, hogy ezt ők is megteszik velem, néha a legtitkosabb gondolatokig hatoló pillantással.
A muszlim forgatagban találkoztam berberekkel, tuaregekkel is, akikkel azonnal szoros rokonságot éreztem. Követtem hát őket a kontinens belsejébe, így jutottam el fekete Afrikába és találkoztam élőben fantáziám képeivel Kenyában, Tanganyikában, Zanzibáron, a Seychelles szigeteken, majd legutóbb Etiópiában. Afrika sokak számára egzotikus tájat és vadállatokat jelent, egy nagy szafarinak képzelik, ami kissé szűk kép egy Európánál háromszor nagyobb és több száz népcsoportnak otthont adó kontinensről. Persze engem is lenyűgöz az ottani növény- és állatvilág gazdagsága, de az igazi szépséget a helyi emberekben látom, akiket hajlamosak vagyunk elmaradottnak, tájékozatlannak hinni.
Afrika változik és nem feltétlenül jó irányba. Egyre inkább maga alá gyűrik nyugati gazdaság és az ázsiai terjeszkedés, miután az európaiak teli zsákkal kivonultak. Míg Kenya, Tanzánia lassan behódol a túrizmusnak és ott egyre kevesebb őszinteséggel találkozhat az utazó, vannak még szinte érintetlen helyek. Etiópia fővárosa már egy modern világváros, de a vidéki területekre még nem érkezett meg a modernizálás.
Az afrikai országok egymással versengenek az emberiség bölcsője címért, amire az Omo folyó völgye a legesélyesebb, mivel egyelőre itt találták meg a legrégebbi emberi maradványokat röpke 2,4 millió évvel ezelőttről. Ha nem is az akkori életformával, de részben ősi körülményekkel találkozhat az utazó, aki erre téved. Ám nem olyan könnyű odatévedni, néhány nagyobb település kivételével hiányzik a modern infrastruktúra, áram, vízhálózat és európai értelemben vett utakkal is nehéz találkozni. Eredetileg Addis-Abababól autóval közelítettük volna meg az onnan félezer km távolságra lévő úticélunkat, de tervünket a sors felülírta - ami Afrikában gyakran megesik – és légi úton jutottunk oda, hála néhány lázadónak és a helyi légitársaságnak.
Az Omo völgyében tucatnyi népcsoport él jó szomszédságban néhány konfliktussal, főleg állattartás és párválasztás kérdésekben. Bár sokszáz éve élvezik egymás társaságát és néha csak pár óra járásra élnek egymástól, minden törzs megtartotta saját öltözködési szokásait, életmódját és - ami számomra döbbenetes – a saját nyelvüket is. Ez alaposan megnehezítette a dolgunkat, mert bár Etiópiának van hivatalos nyelve (amhara), az országban közel száz, az Omo völgyében is tucatnyi nyelven beszélnek. Nincs ember, aki mindet tudja, így néha csak 2-3 tolmácson át tudtunk kommunikálni a helyiekkel. Gördülékenynek nem mondanám ezt a módszert, kérdés és válasz között néha percek teltek el a fordítás miatt és az eredeti gondolat is komoly eltérésekkel érkezett meg a címzetthez, de a helyiek őszinte kíváncsisága miatt lehetetlen és butaság lett volna nem beszélgetni velük. Idejüket nem a tőzsdei árfolyamokkal töltik, így sokat tudnak az emberről és a természetről, és mivel ismerik, hát tisztelik is ezeket, velünk ellentétben. Az ősi törzsek életét látva reflexből sajnálkozunk (útitársam rendszeresen el is sírta magát), de logikánk téves. Etiópia lakossága drámai ütemben növekszik, az elmúlt 20 évben megduplázódott, az ősi területeken még sincs elvándorlás; aki oda születik, az ott is marad, pedig nincs oda láncolva. Tudják, hogy a világ nem ér véget a falu határán és létezik másféle élet, mégsem kívánkoznak el és szerintem ez a megbékélt bölcsesség ott van a pillantásukban is, sőt talán a fotókon is tetten érhető.
Mert hogy fotózni mentünk, ami kitűnő fedősztori a világjárásra. Ez volt a 14. afrikai utam, már nem kapkodtam a fejem, a gondolataim sem cikáztak annyira, mint az első alkalmakkor. Konkrét céllal érkeztem, e köré szerveztem az agyamat és a felszerelésemet is: a helyi emberek életét akartam megörökíteni. A megörökítés szónak ezúttal súlya van, mert biztosra vehetjük, hogy az Omo völgy lakónak élete hamarosan és alaposan meg fog változni, ahogy odaér az autópálya, amit már építenek a jól fizető turisták reményében. Ha elkészül, Etiópia is a képeslapok oroszlánjairól és zsiráfjairól lesz ismeretes, Tanzánia és Kenya sorsát követve.
2 hetes túránkon szinte folyamatosan úton voltunk teljes felszerelésünkkel. Ilyenkor alaposan megfontolandó, mit (ne) rakjunk a hátizsákba, de nem tudhattuk előre, mi vár ránk az eldugott falvakban. Meg lehet próbálni minden szituációra felkészülni, de egy mindenes (20-25 kg-os) felszerelést cipelni és életben tartani egy olyan helyen, ahol áramhoz, vízhez sem könnyű hozzájutni… reménytelen. Meg kellett hoznom a döntést, hogy ezúttal sem állatot, sem a tájat nem fogok fotózni, kizárólag portréfotós technikát viszek, egy digitális vázat (Canon 6D Mk2), 3 objektívet (Canon 16-35/4L, 70-200/2.8L, Sigma Art 50/1.4), rádiós vakut (Yongnuo 600EX) és sok akkut. Mindez esőkabáttal, 2 liter vízzel és néhány szendviccsel pont befér a hátizsákomba. Útközben sárban, füstben, esőben ténykedve döntésem többször is helyesnek bizonyult.
Imre Tamás fotográfus tanárom segítségével sikerült eljutni a dorze, mursi, dashen, karo, hamer törzsek néha egészen eldugott településeire. Némelyik a nyílt szavannán, mások az őserdő mélyén, vagy hegyek rejtekében vannak, de mindre jellemző, hogy az állattartás, földművelés köré szervezve, a természettel harmóniában és nem azzal dacolva élik életüket. A kisebb falvakban csupán néhány család él, máshol több százan is, de a létszámtól függetlenül mindenhol szoros közösséget alkotnak, javaikat megosztják egymással, az erősebbek kétkedés nélkül gondoskodnak a gyengébbekről, a családosok a gyerekekről, az egyedülállók a közösség védelméről. Kunyhóikat közösen építik, karbantartják, fegyelmezett közösségi munkamegosztásban. Fontos számukra az egyéniség, ezért rengeteg ékszert viselnek, hajukat színesre festik, orrukat, fülüket, ajkaikat meglepő formára és méretre deformálják, bőrüket sebhelyekkel dekorálják. A legendák szerint ezzel egykor a rabszolgakereskedőket próbálták elijeszteni, manapság egymásnak igyekeznek imponálni. Afrikában nem meglepő, de itt különösen szembetűnő, hogy a munka nagy részét nők végzik, a férfiak inkább elmélkednek, beszélgetnek, játszanak. Itt is népszerű az ősi játék, a kalaha, ami annak dacára, hogy csak néhány kavics kell hozzá, meglepően trükkös, hasonlatos a mi malom játékunkhoz. A szabályokat fél perc alatt meg lehet tanulni, de a sikeres taktikát csak hosszú idő alatt. A többnejűség elfogadott, de szabályokhoz kötött, akárki nem tarthat háremet, néhány férfi nem is alapít családot.
Folytatjuk...
Comments