top of page

Távol Afrikától II. rész


A portréfotózás más fényképes műfajokhoz képest kevésbé technika igényes, inkább szól az érzelmekről, emberi viszonyokról. Nekem csak akkor szokott sikerülni, ha a modellel sikerül valamilyen emberi viszonyt kialakítanom. Ez persze nem jön össze mindig, én sem fogadok el bárkit és nem is vagyok mindenkinek szimpatikus, de ha szerencsés a csillagok állása, pár pillanat alatt egymásra lehet hangolódni. Egy-egy faluban néhány órát lehettünk, aztán mentünk tovább, nem is akartuk a helyiek életét túlságosan zavarni jelenlétünkkel, ezért hatékonynak kellett lennünk. Verbális kommunikációra általában nincs esély a nyelvi korlátok miatt, de a mutogatás, testbeszéd, arckifejezés és a pillantás itt is működik. Nem Kenyában vagyunk, itt még nem kérnek mindenért baksist, de pár dollár itt is sokat tud lendíteni a fotózás sikerén. Nem bánják, sőt sokan örülnek, ha fotózzuk őket, pláne ha nem vakuzunk a szemükbe. Egyetlen kikötésük van: látni akarják a róluk készült képet. Mikor az egyik alkalmi modellemnek, egy 10 év körüli fiúcskának mutattam a friss fotókat, véletlenül meglátta a pár nappal korábban, egy másik törzsnél készült képeket, amiket meglepő döbbenettel fogadott és alaposan tanulmányozott. Úgy tűnt, még soha nem találkozott abból a törzsből senkivel, pedig alig félszáz km távolságra élnek egymástól. Beszédes szituáció volt, ez is Afrika.


A fotózáshoz nekem időre van szükségem akkor is, ha nincs idő. Ha kapkodni kell, inkább elő sem veszem a gépet, csak nézelődöm, hiszen jó dolog klassz fotókkal hazajönni, de legalább ennyire jó ott lenni. Minden helyszínen próbáltam előbb körbejárni, keresni a lehetséges helyzeteket, hátteret, történéseket, aztán kezdtem vadászni modellekre. Nagy trükkökre nem volt szükségem, a szőke haj és a jókora objektív hatékony gyerekmágnesnek bizonyult és amint feléjük fordultam, már pózba is vágták magukat, én meg rohangáltam körülöttük normális fényeket, hátteret keresve a képhez. Mert ugye az egy dolog, hogy be tudjuk keretezni a modellünket, el is kell őt helyezni valahova, ami meghatározza a kép hangulatát, mondandóját. No meg nem baj, ha a modellnek nem csak a sziluettjét látjuk a képen, hanem az arcát, szemeit is, amit egy szerényen elvillantott vaku nagyban segíthet.


A felnőttek megfontoltabbak, büszkébbek, nem adják olyan könnyen magukat, meg kell dolgozni értük. Mert hogy nem vagyok paparazzi, nem fényképezek gyanútlant embert, pláne ha ő nem akarja. A fotózástól függetlenül is érdekel az afrikai ember élete, így hát ahol lehetett, közelebb mentem hozzájuk, mint az objektív gyújtótávolsága megkívánta volna. Ha az ismerkedést nem azzal kezdjük, hogy rögtön az arcukba kattintunk, hanem tiszteletet és érdeklődést is mutatunk, könnyebben célba érünk. Ezzel az ősi módszerrel élve sikerült az egyik falu legöregebb, elképesztő külsejű (és hangú) asszonyát lefotóznom, aki mindenki mást elzavart, de én a házába is bejutottam. Miközben a hobbitokra méretezett ajtón próbáltam átpréselni magam, már elképzeltem magamban a világbajnok fotót, de odabent olyan sötét volt, hogy a díjazott képről le kellett mondanom, így rövid ismeretségünk a nénihez hasonló állapotú kunyhó előtt teljesült be. És hogy soha ne feledjem, kaptam tőle egy patinás fémkarikát, ami vélhetően eredetileg a világ valamelyik szobájának karnisán tartotta a függönyt egykoron, de talán misztikus szertartások

kellékeként is szolgált néha, mielőtt nyugalmat nyert a polcomon.

Könnyebb dolgunk volt olyan szituációkban, ahol valami történés zajlott. Láthattuk egy fiú férfiassági próbatételét, aminek legfőbb állomásaként egymás mellé állított bivalyok hátán kellett átfutnia anélkül, hogy leesne. Mindezt persze meztelenül, ami a jelenlévő nők pH értékére hatott jótékonyan. Szemlesütve könyveltem el magamban, hogy én ott vélhetően soha nem válnék férfivá. Közben a potenciális feleségjelöltek sem tétlenkedtek, szorgalmasan ütlegelték magukat vesszőkkel, sőt erre férfiakat is felkértek, akik könyörület nélküli erővel sújtottak le a véres hátú leányokra. Bizarr látvány volt, nem is igazán volt kedvem fotózni, de igyekeztem nem európai ésszel ítélkezni egy ősi szokás felett.


Mivel még csak hasonló ceremóniát sem láttam soha, fogalmam sem volt, a következő pillanatban hol és mi fog történni, így hát ez a fotózás leginkább fogócskára hasonlított. Mikor végre jó fényt találtam, képet komponáltam és beállítottam az élességet, a színpadot háromszor átrendezték. Miközben ezt a bizarr játékot űztük az élet és én, eszembe jutott tanárom mozdulata, amivel a szeméhez emeli a gépet és ez a fél másodperc elég neki az összes paraméter beállításához. No hát valahogy így kellene ezt. Mire túl leszek 10-20 bull jumping ünnepségen, nekem is menni fog.

Számomra a csúcspont az idős afrikai emberek fényképezése. Ők 60 éves korukra olyan mértékben lelassulnak és megráncosodnak, amire európai ember 160 éves korában sem képes. Egy falu határában találtam az öreg bácsira, aki érzésem szerint évek óta csak a kecskéivel kommunikált, rajtuk kívül nem igazán vett tudomást a világ dolgairól. Én semennyire sem voltam megszokott látvány, így még a mozdulatlan öregember figyelmét is fel tudtam hívni magamra, ami egy mérhetetlenül lassan elkövetett fejbólintásban és rezzenéstelen tekintetben nyilvánult meg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a farkasszemnézés világbajnokát sikerült lefotóznom.

És persze ott voltak a rőzsegyűjtő öregasszonyok, akik már mindenre csak legyintgettek és folyamatosan távolodtak a világtól, míg végül egy napon nem mentek haza.

Meg a fiatal fiú, aki úgy próbálta velem kikapcsoltatni a vakut, hogy erős fényre ébredő hasfájásra panaszkodott. Meg a fiatal asszony, aki közönyös tekintettel vonszolt végig egy négy kézzel (lábbal) fékező, fiatal kecskét (tudományos neve gödölye) a falu főterén, de mikor meglátott, azonnal topmodelleket megszégyenítő pózba vágta magát, majd mikor integetéssel megköszöntem neki a produkciót, egy mozdulattal a házak közé repítette a dacos állatot.

Nagy öröm számomra, hogy eljuthattam az ősi a törzsek falvaiba, rövid időre sikerült kapcsolódni az ott élőkkel és közös múltunkkal. Szívesen nézem, mutatom az ott készült fotóimat is, de némi szomorúság is van bennem, mert tudom, hogy ezek a képek pár év múlva egy már letűnt világot mutatnak majd.


コメント


bottom of page