Havannát elhagyva izgalommal vegyes kíváncsisággal vágtunk neki a vidéki túránknak. Egy kisbusszal indultunk útnak, a térkép szerint az A1-es autópályán haladva érünk a célunkhoz. Amikor kérdeztük a sofőrt, mikor keveredünk rá a pályára, egy laza kézmozdulattal jelezte, már rajta vagyunk. Hm, az utat maximum autóútnak lehetett nevezni: se több sáv, se elválasztó korlát, se semmi. Mondjuk forgalom is alig volt.
Az úton állatok kóboroltak, néhány ember álldogált, stopposok stoppoltak. Mivel nincs tömegközlekedés – ha van is, nyilván órákig kell rá várni – a stopposok a kezükben lengetik a viteldíjat, jelezvén, hogy komolyan el akarnak jutni valahová. Mi viszont nem voltunk biztosak benne, hogy meg is érkezünk úti célunkhoz azzal a rozoga járgánnyal, de talán infúziót kapott indulás előtt.
Első állomásunk a Világörökség részét képező városka, Trinidad volt. A pasztell színű épületek jellegzetessége, hogy az ajtó és ablakrácsokat fából faragták, és a háztól eltérő színűre festették. A városban szinte mindenki a külföldiekből él. Kedvesen invitálnak az üzletükbe, de ha nem mész be, vagy bemész, de nem veszel semmit, akkor is mosolyognak. Majdnem minden kis kávézóban zenélnek, szinte állandó a vidámság.
A nap is dolgozik rendesen, teljesen normális a 30-35 fok, de az ottani meleg nem a trópusi, hanem a száraz fajta. A kubaiak nagyon szeretik az állatokat, ha lehet, velük együtt ülnek ki a ház elé, sőt a madarakat kalitkával együtt sétáltatják. Nem viccelek!
Kicsit távolabb a központtól nem igazán látni turistát, az emberek élik mindennapi életüket. Találkoztunk egyenruhába öltöztetett gyerekekkel, akik épp suliba készültek. Az egyenruhák különböző színűek, attól függően, ki melyik iskolába jár. Mindenkin hófehér zokni, tiszta, élére vasalt ing. Látva a körülményeket, ez komoly teljesítménynek számít.
Miután mindent és mindenkit lefotóztunk, eljutottunk a utca végére, ahol már semmire sem számítottunk... ám az élet mindig tartogat meglepetéseket. Egy gumicsizmás pasas két hatalmas húsdarabbal a kezében közeledett felénk, majd láttuk, amint felrakja azokat egy elképesztően korhadt, koszos ablakpárkányra. Egyszer csak nyílt a deszkaablak, kinyúlt egy kéz, és berámolta az árut. Házhoz szállítás vagy mi ez? És a higiénia? Sehol egy márványlap, csempe vagy tisztítható felület! Majd újra megjelent a kéz, és – mint egy OPEN táblát – kiakasztotta az ablakba a malacfejet. A csapatból az egyik női hölgy rögtön elkezdte számolni, „hány ingere” is van összesen. Néhány perc múltán érkezett két vevő, és elvitték az „összes” húst, természetesen úgy, kézben, ahogy az érkezett. Ekkor erősen elgondolkodtunk … hol is árulták azokat a kis lapos rumosüvegeket. Szükségünk volt egy azonnali fertőtlenítésre!
Ezek után lazítanunk kellett. Mivel mindenféle csodát meséltek Cayo Levisa szigetéről, befizettünk egy hajóútra. A hely egyebek mellett arról híres, hogy kubaiak nem mehetnek oda, amióta egy laza fickó úgy gondolta, beköszön Hemingwaynek ott szemben, Floridában. Az USA legdélibb csücskében található Key West nagyon közel van. Igen, eltérített egy szigetre tartó hajót. Na, azóta csak külföldiek és a dolgozók mehetnek oda. Napi egy járat oda és vissza.
Amint kikötöttünk, az emberek szétszéledtek, legközelebb csak a visszaúton láttuk egymást. A szigeten megtörtént a „varázslat”! Sokunknak vált valóra az álma. Nem volt ott más, csak forró homok és a nagy kékség, annak minden árnyalatával. Szerintem a 35 fokra rátettek egy lapáttal, baromi meleg volt. A napernyők alatt elhelyezett napozóágyakon elterülve néztünk ki a fejünkből. Volt mit kipihennünk! Sehol egy lángosos, nem jött egyetlen árus sem, nem zavarta a pihenést senki és semmi, még egy hangosbemondó sem. Elképesztő volt!
A közelben lévő szállodában árultak hideg sört, meg mindent, amire szükség lehetett - ráadásul ugyanannyiért, mint a szárazföldön. Hát nem felháborító? Miután kipihentük a napozás és semmittevés fáradalmait, elsétáltunk a sziget vége felé, ahol látványos kiszáradt fákat találtunk, meg néhány felhőt. Ott aztán végképp kézről-kézre járt a polár filter, mert fantasztikus hatással volt az égre és a vízre. A nagy fotózkodás közben teljesen megfeledkeztünk a visszaútról, ha nem szólal meg a kürt, lemaradunk a hajóról. Talán jobb lett volna...
A következő napon hajnalban értünk Vinalesbe, rögtön egy kávézónál kötöttünk ki. A tulaj és felesége a teraszról árulta az előre lefőzött kávét az arra járóknak. Itt például a vállalkozók az államtól bérelhetnek földet, amit megművelnek. Akinek már van egy kis pénze, befektet: nyaralót vesz vagy épít, és kiadja a turistáknak. Nekünk is így lett egy komfortos „házunk”, persze a tulajjal és családjával egy fedél alatt. Mintha összeköltöztünk volna, a szobáinkhoz a nappalin keresztül lehetett eljutni. Ott volt a TV is, a nagymama egyszer leült elé, és ottragadt. Neki is volt egy kis „varázslat”, a Dallast adták éppen.
Kubában szinte minden van, csak kicsit másképp. Meglátva például a zuhanyzót, hirtelen nem tudtam eldönteni, mi is az tulajdonképpen: hajszárító megspékelve vízzel? Vagy vízforraló a falon? A földelőkábelen – mint tudjuk – sok múlik, na de azzal volt kikötve az egész! És a szigetelés? Húuu! Ha kinyitom a csapot, áram folyik majd víz helyett? Nem akartam „befürödni” az utazás utolsó szakaszában, még volt néhány nap hátra.
A harmadik napon már muszáj volt zuhanyoznom. Na, persze csak a szokás miatt. Hát, leizzadtam a csordogáló, langyos víz alatt! Rázós volt. Kiderült, úgy is lehet fürödni, hogy nem füstöl és dől a zuhanyból a forró víz. Azóta itthon is így csinálom, tök jó.
Hajnalban beindul az élet. Az emberek igyekeznek munkába, iskolába. Mindenki, ahogy tud: lovaskocsival, bringával, motorral, sőt van, aki elektromos robogóval! A „tömegközlekedés” egy darab átalakított teherautóból áll, néha órákat kell rá várni. A régi autók ott is reneszánszukat élik, bármilyen idős, életet lehelnek beléjük.
Délután rövid lovastúra keretében eljutottunk egy szivarmanufaktúrára, ami arról nevezetes, hogy mindent emberi kézzel, gépek, fém érintése nélkül csinálnak. Még kipufogógáz sincs a közelben, lóval intézik a közlekedést és a szállítást. Láttuk a teljes folyamatot, hogyan készül az igazi kubai szivar, sőt, a végeredményt nekem is ki kellett próbálnom. Azóta is szédülök, de nem bánom.
I love Kuba!
