Hosszú éveken keresztül fotósként működtem, azt fényképeztem, amire felkértek: rendezvényeket, portrékat, ételeket, esküvőket stb. Régi vágyam volt, hogy ismét kedvtelésből fotózzam, mint a kezdetekkor.
Három évvel ezelőtt egy hasonlóan gondolkodó fotós baráti társasággal eljutottam Kubába. A Street-fotózást nem próbáltam korábban, ott a helyszínen kellett szembesülnöm vele, nem is olyan könnyű az „utca emberét” lefotózni. Pláne, ha nem is kérünk rá engedélyt. Szerencsére a híres kubai rum kicsit átsegített a kezdeti nehézségeken. Hamarosan kiderült az is, hogy a kubaiak nem veszik rossz néven az ilyen fajta közeledést. Sőt, néha „rá is segítettek”. Nekem csupán két alkalommal jelezték mosolyogva, nem szeretnék, ha lefényképezném őket.
Nincsenek elkényeztetve, kevés alkalommal került szó fizetségről. Azért általában igyekeztem távolról, telével vagy a nyakamba akasztott géppel fotózni, így sokan észre sem vették. Ha mégis, azt nagy mosollyal megköszöntem. Néha azért kellett ügyeskedni, időnként úgy tettünk, mintha egymást fotóznánk, vagy egy kávézó asztalára lerakott gépet az ember igazgat, és „véletlenül” exponál egyet, amikor bejön a képbe a kiszemelt személy.
Ha azt mondom Kuba, szinte mindenkinek ez jut eszébe: Che Guevara, Fidel Castro, szivar, rum, régi autók és a színek! Én még hozzátenném, kedves, barátságos emberek. A színek és a vidámság mögött azért ott van a szegénység, de azt fantasztikusan tűrik. Tudom, volt idejük megszokni, vagy nem is tudják igazán, milyen az, amikor „mindene” megvan az embernek. Habár - ha lassan is -, de terjed az internet, egyre több információ jut el az emberekhez, megállíthatatlan a fejlődés.
Első állomásunk Havanna, rettenetesen lepusztult épületekkel, háborús állapotokkal. Szinte minden állami kézben van. A korai „egyéni vállalkozók” azok, akik amcsi kocsikkal furikáznak, akik biciklijükkel (bicitaxi) szállítják az embereket, vagy virágot, péksüteményt, zöldséget stb. árulnak a kocsijukból. A maszek világ Kubában még csak most kezdődik.
A férfiak hajnalban kelnek, majd miután jól kipecázták magukat, mert Havannában ez is egy népi szokás, elindulnak munkába. Mindenki dolgozik valahol, mint régen nálunk is. Csak valahogyan nem halad semmi, ha igen, nagyon lassan. Az utcán zajlik minden, még az egyéni nyújtógyakorlatok is.
Akinek van egy szépen helyrehozott 50-60 éves! amerikai autója, gazdagnak számít, mert a külföldiek imádnak ilyen autókkal fotózkodni, várost nézni. Ők hozzák a pénzt. Ezeket az autókat életben tartani viszont nagyon nehéz, mert a kubaiak nem importálhatnak egyenesen az USA-ból. Ehhez valahol a világban kell lenni egy rokonnak, ismerősnek, aki majd megrendeli valahonnan és elküldi Kubába valahogyan. Magyarul be kell csempészni! Ezek tudatában szinte mindenki autót szerel - akár ért hozzá, akár nem - természetesen az utcán. Állítólag egy dolog segíti őket, a klíma. Kevésbé rozsdásodnak az autók.
Havanna a graffiti művészetéről is híres. Megjelenik ahol csak lehet, meg persze ott is, ahol nem. Ez egyfajta tiltakozás, de praktikus is, hiszen eltakarja azt, ami alatta van. Elkeveredtünk a „művészetek utcájába”, itt minden képzeletünket felülmúló dolgok vannak összeszedve és lefestve: WC-csésze, régi pénztárgép stb. olyan művészi rendetlenségben, hogy idő kellett hozzá míg felfogtuk, nem álmodunk, ez a valóság.
Betévedtünk egy boksz edzőterembe is (bocs, udvarba), ahol a fiatal nemzedéket képezték ki. Azt hittem, harci kiképzőbe kerültünk, mert olyan vehemenciával küzdöttek a kölykök, mintha az életük múlna rajta. (Valójában így is van, hiszen szinte az egyetlen esélyük onnan kikerülni, ha híres bokszolók vagy más sportolók lesznek.) Állítólag Kuba sok híres bokszolót adott a világnak. Messze Magyarországtól egyszer csak belebotlasz egy pasiba, aki azt kérdezi félig-meddig magyarul: „Magyarok? Kokó! Őt ismerem.” Na bakker!
Sétálgatva a városban több vállalkozást is láttunk. Apjuk gumijavító műhelyének ajtajában állnak a képen látható kislányok, akik kicsit megszeppenve, bizalmatlanul fogadták el fotós kolléganőmtől a cukorkát. A műhely minőségről sokat elárul a felszerelés, az ár is ki van írva... mi kell még egy igazi üzlethez? Van, aki lakása ajtaját kinyitva kínálja portékáját kedvesen, nem erőszakosan, és hát mindent árulnak amire egy külföldinek szüksége lehet.
Egy srácot nem tudtam lerázni, menet közben akart mindenáron lerajzolni. Én menekültem, ő rajzolt. És a mű elkészült! Fogalmam sincs, hol láthatta a Notre Dame-i toronyőrt egy Sony-t markolászva, de rá hasonlított. Azért támogattam a művészi ambícióját, hátha idővel megtanul rajzolni.
Nagyon megörültem egy nyitott ajtajú, rendkívül jól felszerelt fodrász szalonnak, amelyben éppen dolgoztak. Levegőt sem véve emeltem fel a kamerát, és mire a szemem elé ért, észrevettek. A kuncsaft majdnem kiesett a székből, olyan gyorsan fordultak felém. Reméltem, hogy nem épp a nyakát borotválták. Amikor bementem az üzletbe, megláttam egy rajzot a falon. Hú, de ismerős a stílus – gondoltam, csak nem az én szponzorált „művészem” alkotta? Mint kiderült, de! Azzal a megjegyzéssel adta át a fodrásznak a róla készített portrét, hogy nagyon hasonlít Michael Jacksonra. Végül is ő jobban járt, mint én Quasimodo-ként.
A következő napon egy tánccsoport próbájára hívtak meg bennünket. Csak ámuldoztunk, amikor a bejáratot megláttuk. Tényleg, mintha előző nap bombáztak volna. Belépve az óriási méretű terembe, ami kintről nem volt érzékelhető, mintha egy amerikai filmhez készült díszletbe kerültünk volna. A falakon különböző ajtók, ablakok, kiugrók, beugrók, lépcsők, némelyik nem igazi, csak festett - mesebeli látványt nyújtottak. Fény alig volt, csak a tető hiányosságain beszűrődővel lehetett számolni. Az ISO-t és a zársebességet rendesen fel kellett tekernem a gyors mozgások miatt!
Megérkeztek a táncosok, és úgy, ahogy jöttek, utcai ruhában belekezdtek a műsorukba. Egy hihetetlen erős hanggal megáldott nő előénekelt, két dobos kísérte. Volt a műsorban szóló és közös tánc, verekedés, botozás, valami törzsi tánc lehetett. Egyszer csak abbahagyták, és kivonultak. Az egész nagyon furcsának tűnt.
Meglepetésünkre ezután kezdtek el sminkelni, beöltözni, a táskákból előkerült néhány csodás, színes ruha - a fűszoknyák is -, meg mindenféle roppant egyszerű kiegészítő színes szigetelőszalaggal betekerve. Öltöző persze nem volt, a „koedukált” lépcsőfordulóban zajlott mindez, percek alatt. Természetesen se sminkes, se öltöztető, a táncosok mindent maguk oldottak meg. Aztán a csoda is megtörtént, alig ismertünk rájuk, miután elkészültek, és előadták három részes műsorukat, amelyben sokszor átöltöztek. Produkciójukat a világ számos országában bemutatták már nagy sikerrel. Ez is egyfajta kitörési lehetőség a kubaiak számára.
Folytatjuk...